Hello!
Üdvözöllek a gasztrocsiripen. Az evésről (nomeg néha az ivásról) csiripelek e blog hasábján. Az éhség a szerelem mellett a legőszintébb belülről jövő érzés. Leküzdhetetlen, elsöprő, méltó kielégülése leírhatatlan örörmöt, insirációt ad az élet éléséhez. Az evés az a minddennapi élmény, ami akkor is van ha nem akarjuk, hiszen enni létszükséglet. Miért ne szerezzünk magunknak minden nap örömöt azáltal, hogy amit magunk elé teszünk arra szeretettel tekintünk? Aki hzasonlóan gondolja, az olvassa bizalommal a blogot. Akinek az evés csak egy szükséges rossz a nap folyamán, annak itt lenni időpocsékolás, az ne olvassa, mert nem fogja megérteni.
A magyar gasztronómia egyébként olyan állapotban van, mint egy bimbó. Nem mindegy, hogy ez kinyílik, vagy csak egy kelbimbó, amit leszednek, puhára gőzölnek és megesznek valami olajos rántotthús mellé.
Természetesen én azt szeretném, ha ebből a bimbóból valami bazi nagy fa nőjön, és mi az árnyékában piknikelhessünk, és hogy ne kelljen százkilómétereket utazni egy jó vendéglőért. Hál' Istennek már ma sem kell, de csak akkor hiszem ezt el, ha valóban nem arról szól a magyar vendéglátás, hogy "húzzá má el innen, degyorsan", és csak a gasztronómia elefántcsonttornyiban lehet ENNI. Nagy betűkkel, hiszen annyi minden mást jelent ez a szó, akár otthon, akár vendéglőben, akár a fent említett piknikpléden zajlik...
Ha olvasod a blogot, kiderül, hogy nekem mit. Az pedig biztos, hogy egy kis tört borsot kap majd a borsmalmunk által néhány arra érdemes, és persze kiosztjuk saján csillagjainkat is, egyesek úgyis annyira akarják...
Ja és hogy mi kell, hogy valaki jó vendéglátást vigyen? Egyetlen egy dolog: ŐSZINTESÉG.
Végül, azaz kezdésnek pedig, ahogy Juszt "kispolszkidraráhajtokamercimmel" László szokja volt mondani: Kézcsók, mindjárt jövünk.
